"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2012. december 24., hétfő

Békés karácsonyt!


Alföldi Géza: Ha nálunk született volna…
Népszámlálás volt Betlehemben, -
Így szól a Karácsony története, -
S akkor született meg egy roskadt istállóban
az Úr egy Fia, Mária gyereke.

Nem volt, ki szállást adjon nékik,
Barmok lehelték rá a meleget
Nem volt pólyája, egyetlen takarója
Meséli a monda ... Mert ott született!

De Cegléden vagy Kecskeméten,
a Hortobágyon született volna,
az első Karácsony igaz történetéről
Így szólna ma a bibliai monda:

Rozál épp az udvart seperte,
János meg a jószágnak almozott
A kis Péterke az öreg kandúrral játszott.
A puli ... az meg hátul kalandozott

Akkor ért a ház elé József.
Jó tejszagot lehelt a méla csönd.
Mária fáradtan alig vonszolta magát.
S a kerítésen át József beköszönt.

Rozál fogadta hangos szóval.
- Mi szél sodorta erre kenteket?
- Törvénybe mennénk. De beteg az asszony
s pihenni kéne, mert ránkesteledett.

Kerestünk födélt a kocsmában,
de szállást a bérlője nem adott,
Hej, pedig az asszony utolsóban van már.
De hiába! Nincs pénz, mert szegény vagyok!

Egy istálló is elég lenne,
csak tető legyen már fejünk felett... -
Rozál seprűjét a falnak támasztotta.
Bodri a kiskapuig settenkedett.

- Takarodsz vissza, beste lelke!
- Kerüljenek csak kietek bentébb!
- Talán egy ágy az csak akad majd még a háznál ...
Hogy elfáradt szegény, eszem a lelkét! -

Szélesre tárta a kaput,
Mária arca mint viasz: sápadt.
- Ne ugass már, Bodri! Hát nem látod, hogy vendég?!
Eredj csak, Péterke, s szólj az apádnak!

Jöjjön csak, lelkem, segítek én...
Támaszkodjék rám! ... Óvatost lépjen!...
Úgy, úgy, lelkem! ... Kend meg csukja csak be a kaput!
De siessen, oszt maga is segéljen!...

János is sebtében előkerült,
kemény keze még a villát fogja.
- Utasok... Nincsen szállásuk... S beteg az asszony...
Behívtam őket! ... Már miért ne tetted volna?!...

Az asszonynak vess tiszta ágyat.
Az ember meg a lócán elalhat.
És valami enni is akad tán a háznál...
Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak!

A Bodri is odasündörgött.
Péter a butykossal már is kocog.
S ameddig az asszony megvetette az ágyat,
János kolbászt s egy köcsög tejet hozott.

Máriát már a fájdalom rázta.
A párnák között csöndesen feküdt.
S amíg az asszony terít, megnyugodva látta,
hogy János a szobában éppen befut.

A kemencében lángolt már a tűz,
Rozál az ágynál csendesen állt ott.
És lelkükre a tiszta ágy párnaszaga,
mint a békesség, szelíden leszállott...

Kint az égen holdfény ragyogott
Házra, tájra ezüst hímport hintett.
S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában,
ím, megszületett, a régen várt kisded,

A szomszédságból akadt bölcső.
Nagy Andráséktól csipkés kis paplan.
S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában
a kis teknő körül szépen köralakban

- Jaj, de szép fiú! ... Nézd csak, apjuk! -
ujjongott Rozál, míg óva mosta...
És ígyen született meg az isteni Gyermek...:
már hogyha nálunk született volna!
1948. december 24.

2012. december 14., péntek

Varázsbot

Nem magyarul "Target stick mit Clicker"... de nekem csak varázsbot marad. És hogy miről is van szó? Hát erről az eszközről:

Varázsbot - kutya, macska, papagáj, nyúl, tengeri malac idomításához
Több kutyás műsorban láttam már, hogy ilyennel fejlesztik az ebek agyát, de nem gondoltam volna, hogy más állatoknál is eredményesen bevethető lehet, mígnem ősszel láttam egy műsort egy macskalélek-szakértőről. Ő is ilyennel edzette a macsekokat, nem kevés sikerrel. Ezen felbuzdulva mi is vettünk egy varázsbotot Lehelkének. Kíváncsi voltam, hogy tényleg működik-e vagy ez is csak valami beetetős hülyeség.

És láss csodát, nem az! Tényleg működik. Pár hete kezdtük el használni és nagyon szépen fejlődünk. A varázsbothoz van egy használati utasítás, egyelőre eszerint haladunk. Nagyon következetesnek kell lenni és minden nap gyakorolni kell, különben nem ér semmit az egész. Mi most ott tartunk, hogy egy kis jutalomfalat segítségével Lehi kis fejecskéjében rögzült a "szimat" vezényszó... pedig ő nem is kutya :)

A feladat úgy néz ki, hogy a "Szimat!" hallatán Lehelkének az orrával meg kell érintenie a varázsbot végét. Ha ezt megteszi, akkor egy "klikk" és  az újboli "szimat" szó kíséretében kap egy kis darab jutalomfalatot... mindezt addig kell gyakorolni vele, amíg biztosak nem vagyunk benne hogy felfogta, mit is kell csináljon a "szimat" szó hallatán. Ha úgy gondoljuk, hogy elértük ezt a szintet, akkor el lehet hagyni a jutalomfalatot és anélkül gyakorolni tovább... Én úgy gondolom hogy mi elértük ezt a szintet, úgyhogy holnaptól a jutalomfalat nélküli gyakorlás következik - Lehelke nagy bánatára -.

Nem lehet elfelejteni azt a pillanatot, amikor egy macskának megvilágosodik a kis fejecskéje... ilyenkor az embernek összeszorul a szíve a boldogságtól, de tényleg. Nagyon büszkék vagyunk Lehire!

Ez a kép nem éppen a megvilágosodásról szól.
Legújabban így szokott bambulni.
Nem tudom, valaha eljutunk-e a pacsiig vagy a szlalomig, de ha nem, az sem baj. Ez is egy olyan szakasza az életünknek, ahol nem a cél, hanem az együtt megtett út a fontos.

2012. december 10., hétfő

Épp most vettem észre ...

... hogy a világhálón keringő számos tejfölös-borsos kalács recept közül éppen az én kalácsomra hivatkoznak az alábbi oldalon:


Nagy megtiszteltetés ez nekem.

Tejfölös-borsos kalácsom

2012. december 2., vasárnap

Ősz a Himfai Parkerdőben

Nyirkos, ködös, amolyan igazi őszi idő volt azon a novemberi vasárnapon, amikor Maráckán voltunk de ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy kisétáljunk a Himfai Parkerdőbe, a tóhoz.

Maráckáról kivezető út.
Maráckától úgy 1,5 kilométernyire, a műút jobb oldalán ágazik le a Himfára vezető út. Mielőtt rátértünk volna erre a bekötőútra, megebédeltünk a másik oldalon lévő és az útról is jól látható tábla szomszédságában egy faasztalnál.

Tótfalu. Korábban már írtam róla (itt).
A tábla mellett egy nagy fa alatt van egy asztal padokkal,
itt ebédeltünk: szendvicset és meleg teát.
Meg persze egy kis édesség is előkerült a hátizsákból.
Ettünk, ittunk, majd elindultunk a parkerdőbe. Olyan szép őszi nap volt. Egy kicsit viszont elszomorított, hogy mi voltunk az egyedüli kirándulók...

A parkerdőbe vezető út őrei.
A Himfai-tó.
Három helyi fiúcskán és pár osztrák orv(?)horgászon kívül egy lélek sem járt arrafelé. Az osztrákok kicsit összerezzentek, amikor megláttak bennünket. Gondolom, nem tőlem.

Talán azt hitték, hogy halőrrel járom a tópartot :)
A tó mellet, az erdőn keresztül vezet a Rockenbauer Pálról elnevezett, Maráckán is áthaladó  Dél-dunántúli Kéktúra útvonala... és itt újra megjegyzem, hogy ennek ellenére sem túrázik itt senki.

Közvetlenül a turistaút és a tó mellett ilyen szép helyen lehet pihenni, sütögetni.
Himfalva - egy ősi falu.
Hogy a "luxusról" se kelljen lemondani,
WC-k a fák tövében.
Esőház, pihenőház.
Legutóbb, amikor itt jártunk a pihenőhelyek környékét és a házakat is nagyon rossz állapotban találtuk. De szerencsére ez már csak múlt idő. A pihenőhelyek és a tó környéke is nagyon rendben van. A házikókat szépen rendbe hozták. Megszállott, hálózsákos turisták kulturált körülmények között éjszakázhatnának itt, ha a tó mellett esteledne rájuk... - az éjszakai horgászok elvetemült asszonyairól nem is beszélve :)

Szeretem ezt az erdőt és ezt a tavat. Ideális kirándulóhely ez nekünk. Nagy boldogság, ha arra gondolok, hogy pár év múlva bármikor sétálhatunk, horgászhatunk itt, ha úgy tartja kedvünk.

Igazi ősz.
A horgásztó.
Nagyon jó kis délutánt töltöttünk el itt, sikerült pár színt is gyűjtenem.

Őszvégi színek.
Még sötétedés előtt elindultunk a csákánydoroszlói vasútállomás felé, hogy onnan aztán vonattal Körmendnek vegyük az irányt.

Hétrétország határában.
Átkelés a Rába hídon.
Utolsó pillantás a Rábára.
Valaki mindig rám vár.

2012. december 1., szombat

Marácka

Most, hogy otthon voltunk, 2 év után végre megint eljutottunk Maráckára. Olyan jó volt újra a faluban sétálni és hallani azt a csendet, ami bennünket ehhez a kis faluhoz kötözött. Ez a fajta csend egészen biztosan hallható máshol is, de a miénk az már örökre maráci csend marad, ezt elfelejteni bizony nem lehet.

Szegény, gazdátlannak tűnő telkünk
A fenyőfáink hihetetlen sokat nőttek
Mintha nem is november vége lett volna
Sajnos még nem sikerült megfejteni, milyen növény ez
Ilyennel van tele a környék... meg a mi telkünk is
És már megint a sárga és a zöld :)
Kedves szomszédunk
Amikor legutóbb Maráckán jártunk, kissé elhagyatott képet festett a falu. A házak többsége eléggé anyátlannak-apátlannak tűnt, a buszmegállók is le voltak pukkanva, de most...

Faluvégi buszforduló
Most minden olyan rendezettnek tűnt és mintha több ház is gazdára talált volna azóta. Újra megállapítottuk: Marácka bizony nagyon jó kis falu. Mi pedig nagyon örülünk, hogy itt, az Őrség kapujában van egy darabka földünk.

Az utcánk alsó vége

2012. november 25., vasárnap

Otthon

Az idei "nyári" szezon végeztével izgatottan vártuk a novemberi hazautat, hiszen nem minden nap esik meg velünk, hogy házat veszünk. Fogalmunk sem volt, mi vár majd ránk, hiszen a házat egyszer sem láttuk élőben, csak fényképeink voltak róla és azok illetve a rendelkezésünkre álló információk alapján döntöttük el, hogy ez a ház bizony a miénk lesz. Bátorság volt vagy butaság? Nem tudom. A megérzéseinkre hallgattunk.

Nagyon izgultunk, amikor vonatra szálltunk és elindultunk Körmend felé, a "vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon rossz" érzése kísért bennünket. A Berki Panzióban szálltunk meg újra. Változatlanul nagyon szeretünk ott lakni. Kényelmes a szoba, a személyzet barátságos és nagyon jókat lehet náluk enni. Kicsit olyan nekünk a Berki, mintha hazajárnánk... Lehelke is szereti, nagyon jól elvan ott. Természetesen újra felfedezte a szobában az idegen szagokat meg a kedvenc búvóhelyeit. Igazi "wellness" volt neki ez a pár nap... de nekünk is. Nagyon jól éreztük magunkat.

Lehelke újra a Berkiben
Az adásvételt követően kedves eladónk elfuvarozott bennünket Őriszentpéterre a házhoz. Egyébként ő legalább annyira izgult, mint mi. Attól félt, hogy a házat látván csalódni fogunk, mert talán másra számítottunk, mint ami az út végén vár ránk. Mondtuk neki, hogy emiatt kár izgulnia, mert mi tisztában vagyunk azzal, hogy egy felújításra szoruló boronaházat vettünk meg és nem egy kacsalábon forgó palotát.

A ház jövőjét illetően több elképzelésünk is volt, úgyhogy kíváncsian vártuk a nagy találkozást, mert tudtuk, hogy az első pillanat sorsdöntő lesz a ház utóéletét illetően. Amikor megláttuk a boronaházat meg a telket, valami leírhatatlanul jó érzés lett úrrá rajtunk és az a szó, hogy "OTTHON" hirtelen új jelentést kapott. 

Boronaházunk
És eszembe jutott, hogy egyszer olvastam valahol valami nagyon szépet és igazat és pont ide illőt... és bárcsak, bárcsak...
"Szeretném megérni, hogy kicsiny-kis portámat olyan rendben lássam, ahogyan én azt elgondoltam magamnak. Legyenek a földek egy tagban, gyümölcsfáim termők, pajtám tele, méhesem népes… Legyen minden gondosan gondozva, tisztán művelve, rendben tartva. Szép legyen és gyönyörű a szemnek is, és azt szeretném, hogy gazdaságom, melynek minden rögét magam szereztem, minden fűjét-fáját magam ültettem, minden épületét magam építettem, így szálljon az én maradékaimra."
(Kós Károly)

2012. október 4., csütörtök

Boronaházunk előélete

Egyelőre sajnos nem sokat tudunk a házról, de amit megtudtunk, az nagyon érdekes. Ez egy többször született boronaház. Eredetileg nem Őriszentpéteren látta meg a napvilágot, hanem valahol egészen máshol. Nem, nem beszélek össze-vissza, ez tényleg így volt.

Legutolsó tulajdonosa, aki benne is lakott, az egy őriszentpéteri bognármester volt. Ő talált rá erre a házikóra valahol sok-sok évvel ezelőtt. Meglátta, megtetszett neki. Megszerette, megvette. Szétszedte, hazaszállította és a két kezével újra felépítette.

Bognármester lévén értett a fa nyelvén. Nagy szakértelemmel nyúlt hozzá a boronákhoz, amelyik felett eljárt az idő, azt újra cserélte. Így született meg másodszor a ház és lett otthona a bognármesternek. Az ő hozzáértő kezeinek köszönhető, hogy ez a nagyapó típusú ház a mai napig nagyon jó fizikai állapotban található.

Hát, egyelőre ennyit tudunk a leendő boronaházunk előéletéről. Nem egy hétköznapi ház, az egyszer biztos.

2012. augusztus 22., szerda

Boronaház

Pár hónapja ott hagytam abba, hogy egy őrségi ingatlanközvetítő oldalán rábukkantunk erre a házra:

Telek mérete: 1442 m2, ház alapterülete: 51 m2. Őrség központjában, Őriszentpéteren, valószínűleg az utolsó boronafalas ház, nagyon jó állapotban eladó.
Nem sokat gondolkodtunk, néhány telefonbeszélgetés és levélváltás után le is foglalóztuk. Igen, így látatlanban. És akkor ennél a pontnál jöhetnek az értetlenkedő kérdések:

"Hát meg vagytok ti bolondulva? Hiszen nem is láttátok még azt a házat!"
"Jesszus! Egy ilyen régi házat megvenni?"
"Tudjátok ti mekkora idegbaj egy házfelújítás?"
"Nem lenne jobb egy új építésű ehelyett a rom helyett?
 ... és hasonlók...

Nem, egyelőre még nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mekkora idegbaj lehet egy felújítás és nem, nem akarunk új építésű házat és nem, nem bolondultunk meg, csupán hagyjuk, hogy egy különös, megmagyarázhatatlan érzés vezessen bennünket.

Keresgélhetném a szavakat, hogy megfogalmazzam, mi is ez az érzés, de felesleges lenne, mert valaki más már réges-régen nagyon szépen megírta ezt.
"Aztán vannak megint házak, melyekben békesség és öröm tanyázik. Ha megpillant az ember valahol egy ilyen házat, egyszerre úgy érzi, mintha hazaérkezett volna. Otthonszaga van a füstnek, mely belőle fölszáll. Ne­vet az ablaka, s az ajtaja hívogat. Az ember érzi benne a békét és a mele­get, mely mint egy láthatatlan napfény, beragyog mindent maga körül.

Az ilyen ház előtt hamarabb olvad el a hó. Tavasztól őszig virágot terem előtte a rét. Az ilyen ház körül a fák barátságosan lehajolnak, és bemosolyognak az ablakon. Az ilyen ház jóvá szelídíti a benne lakó embert. Nyugalmassá, derűssé, bátorrá teszi. Aki építette, hosszú életű lesz és még halálában is érzi a napsütötte fenyőtörzsek illatát s az örömet, mely elfogta akkor, midőn a bokrétát először tette föl a tetejébe.

Az ilyen házat jó szellemek őrzik. Farkas messzire elkerüli. Jól tejelnek a tehenek, egészséges bárányokat ellenek a juhok. Villám nem sújt a köze­lébe, zsindelyét nem fogja a tűzhely szikrája. Úgy terem benne a kacagás, mint körülötte a virág. Mint küszöbén a napfény."
(Wass Albert)
Igen, már megint Wass Albert. Ez az idézetet pedig A funtineli boszorkány című regényének 2. részében található. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ez az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam.


Kikiálthatják Wass Albertet akármilyen nacionalistának, rasszistának, antiszemitának vagy aminek csak akarják, engem nem érdekel. És az sem érdekel, hogy melyik politikai erő tűzi a zászlajára, sajátítja ki magának vagy akarja éppen eltaposni, mert mindez nem számít.

Egyedül csak az számít, hogy Wass Albert a miénk. A műveit olvasni kell. Amit mond, arra figyelni kell. Szellemiségét őrizni kell. Valamibe kapaszkodni kell. Valamiből tanulni kell. Mindannyiunknak.

2012. augusztus 4., szombat

Váratlan meglepetés

Nem egyszerű az életünk itt Trolliában, márcsak azért sem, mert gyakorlatilag alig marad időnk magára az életre. Azt a heti egy napot, amikor nem dolgozunk, igyekszünk arra használni, hogy kicsit regenerálódjunk... a környezetünk nagyon sokat kivesz belőlünk. Ha úgy érezzük, hogy van elég energiánk, akkor a környéken horgászunk vagy kirándulunk egyet, de bizony sokszor előfordul az is, hogy inkább nem megyünk emberek közé, hanem itthon maradunk és tervezgetjük a jövőt, olvasunk, pihenünk, kikapcsolunk.

Azt hiszem, a legutolsó kedd volt eddigi itt-tartózkodásunk legszebb szabadnapja. Az egész egy vasárnapi telefonhívással kezdődött. Nagynéném volt a vonal végén. 17 éve már, hogy a Föld másik oldalára költöztek. Azóta egyszer találkoztunk... 8 éve, amikor a mama meghalt. Most újra hazalátogattak, de lejárt a szabijuk és menniük kell vissza. Szóval nagynéném volt a vonal másik végén és mondta, hogy holnap indulnak, kocsival mennek Nizzáig, onnan pedig szerda délután repülnek tovább, de előtte még mindenképpen jó lenne, ha tudnánk találkozni, úgyhogy eljönnének hozzánk.

És így lett.
Szinte el sem hiszem.
Eljöttek.
Ide.
Egyedül énmiattam.

Sajnos az idő rövidsége miatt nem nagyon tudtunk rászervezni, rákészülni a másnapra, de összességében véve, jól sikerült minden... legalábbis nagyon remélem, hogy ők ugyanolyan jól érezték magukat velünk, mint mi magunkat velük. Olyan jó lett volna, ha több időt töltenek itt, ez az egy nap szinte semmire sem volt elég. De nem leszek telhetetlen. Örülök nagyon, hogy itt voltak.

Rengeteget jelentett nekünk ez a nap... nehéz bőgés nélkül visszagondolnom rá... elmondhatatlanul sokat adtak lelkileg... végre nem érzem magam annyira elhagyatottnak ebben a megbolondult világban, mint ezelőtt.

Remélem, ha legközelebb hazalátogatnak, akkor már az Őrségben láthatjuk vendégül őket.

Istenem, add, hogy így legyen!

2012. július 16., hétfő

Így jutottam el a Magyar Postától a tölteni való paprikáig

A szomszéd faluban van az a sörgyár, amelyik egész Trolliát ellátja a legkülönbözőbb sörökkel. Minden hotelben, étteremben, kocsmában lehet Forst-ot kapni, sőt: van olyan hely is, ahol csak ezt mérik.
A minap kezünkbe került egy újonnan kiadott söralátét, amelynek egyik oldalán a leleményes helyi marketingesek a Magyar Postát népszerűsítik.


Hogy mindezt milyen megfontolásból teszik, azt még nem sikerült megfejtenünk. Lehet, hogy valami Monarchia-párti megszállott (merthogy ilyen fehér holló is akad errefelé) vezeti a marketing osztályt, aki meggyőződésből döntött emellett a "magyar bélyegsorozat - olasz tiramisú - troll sör" kompozíció mellett.

Nem tudni. Minden esetre nagyot dobban a szív egy ilyen söralátét láttán. Legalább akkorát, mint amikor az olasz címkés akácmézen azt olvassuk, hogy származási hely: Ungheria... vagy amikor a 100%-ig trollként eladott sonkán ott virít egy magyar húsipari vállalat pecsétje... vagy amikor a drága magyar szarvashúsnak egy helyi szakács mindenféle előkészítés, pácolás nélkül nekiesik, hogy ő most aztán megsüti... vagy amikor a Lidliben sikerül magyar tv-paprikát vennünk.

Egy-egy ilyen szívdobbanás alkalmával mindig arra a megállapításra jutok, hogy:

Minden út HAZA vezet... legalább is a miénk biztosan.

2012. július 13., péntek

A bürokrácia gazos útvesztői

Akkoriban, amikor megvettük az első maráci telkünket, az önkormányzatok aktívan büntettek a parlagfű miatt. Mi úgy gondoltuk, bemegyünk a körjegyzőségre és megkérdezzük, mi a helyzet arra felé ez ügyben. 

A hölgyek nagyon kedvesek voltak, azt mondták, hogy arrafelé nem jellemző a parlagfű, úgyhogy emiatt ne izguljunk. Meg azt is mondták, hogy a gazosodás miatt se fájjon a fejünk, mert például a mögöttünk lévő telek tulajdonosai bla-bla-bla... ezt inkább nem részletezem, mert nem a mi szennyesünk, másét pedig nem teregetem.

Kérdeztük tőlük, hogy esetleg tudnának-e ajánlani valakit a környéken, aki időnként a gazt le tudná kaszálni vagy esetleg arra van-e lehetőség, hogy az önkormányzat megcsinálja mi meg kifizetjük nekik. Akkor, 2 éve a válasz mindenre a persze és a megoldható volt.

Hogy az idők folyamán mi változott, azt én innen több száz kilométernyi távolságból nem tudom megítélni, de az biztos, hogy most már más a gaz fekvése.

Június 25. körül kaptunk egy június 8-ával keltezett levelet a körjegyzőségről, melyben felszólítottak bennünket arra, hogy a levél kézhezvételétől számított 10 napon belül intézkedjünk a telek rendbetételéről, mert ha nem, akkor ők a július 3-i terepszemlét követően a lehető legmagasabb bírságot fogják kiszabni ránk. (A bírság 15.000 forinttól 15.000.000 forintig terjedhet.) 

Felhívtam őket és megkérdeztem a körjegyző asszonytól, hogy annak idején, miért mondták azt, amit mondtak, ha most meg büntetni akarnak? Erre persze kiderült, hogy ők aztán ilyent nem mondtak... szokásos történet. És most már arra sincs lehetőség, hogy az önkormányzat lekaszáljon és ők aztán nem ismernek senkit, aki ilyennel foglalkozna a környéken... aztán persze csak-csak előkerült egy felsőmaráci ember neve és telefonszáma.

Felhívtam, de ő nem tudta elvállalni, mert nem, de azt mondta, hogy majd átküldi egy ismerőse számát, aki talán tud nekünk segíteni. Én vártam, vártam, de csak nem érkezett az a telefonszám. Mivel szorított az idő, úgy gondoltam, hogy felhívom azt az őrségi ingatlanközvetítőt, akin keresztül az őriszentpéteri boronaházat vesszük, hátha tud segíteni nekünk. Nagyon kedves, segítőkész volt és ezt a számunkra hatalmasnak tűnő terhet levette a vállunkról.

Közben persze megérkezett az a bizonyos másik telefonszám is. Sőt, a szám tulajdonosával is sikerült beszélnem. Ő is nagyon kedves volt így ismeretlenül is.

Újra szembesülnöm kellett azzal, hogy az Őrség egy különös szeglete Magyarországnak. Legelső pillanattól kezdve azt érezzük, hogy itt másak az emberek... jobbak. Itt még van súlya az adott szónak. Nem tudom, hogy "gyüttmentként" mennyire lesz rögös a beilleszkedés... csak remélni tudom, hogy továbbra is jóemberek keresztezik majd az utunk.

2012. június 20., szerda

Programajánló

Ugyan nem őrségi, de ennek ellenére ajánlom mindenki figyelmébe:

Forrás: szentkoronaradio.com

2012. június 15., péntek

Ház

Amikor életünkben először jártunk Őriszentpéteren, akkor tél volt és elég hideg, rajtunk kívül szinte egy lélek sem volt az utcákon. Hihetetlenül nyugodt és békés volt minden, mi meg csak róttuk az utcákat és ámultunk és bámultunk és tervezgettük, hogy milyen jó is lesz nekünk majd Maráckán, ha egyszer hazakerülünk.

Már rendesen ránk sötétedett, amikor az egyik utcában megláttunk egy kicsi telken egy kicsi házat. Emlékszem, addigra annyira lehűlt a levegő, hogy az ujjaim szinte zsibogtak a hidegtől. (A tél határozottan nem a legkedvesebb évszakom.) Alig bírtam fényképezni, de azért persze kitartóan próbálkoztam.

Amolyan nagyanyó-féle ház volt az, én egyből beleszerettem. Szinte láttam magam előtt, ahogy egy kendős, otthonkás anyóka tesz-vesz az udvaron, öntözgeti a virágokat, eteti a tyúkokat.


Amint gépközelbe kerültünk, az első dolgunk az volt, hogy megkerestük az ingatlanközvetítő oldalát. Vagy száz másik hirdetés társaságában a legelső oldalon megtaláltuk ezt a házat is a következő szöveggel: "500 m2 nagyságú területen 50 m2 nagyságú, bővíthető ház eladó. Víz, villany van. Telekhatáron gáz és csatorna." Ezután pedig ennyiben maradtunk... jó lenne.

Aztán idén év elején, amikor otthon voltunk, valahogy újra szóba került ez a nagyanyó-ház. Nagyon erősen elgondolkodtunk azon, hogy valamilyen úton-módon meg kellene venni, mert... kicsit nehezen viseljük már az "otthontalanság-érzetét"... ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs otthonunk, mert ez így ebben a formában nem igaz. Itt lakást bérelünk, otthon lakásunk van, de egy ház udvarral meg kerttel az mégiscsak más, mint egy lakás. Igaz, nagyon keveset vagyunk otthon, de amikor ott vagyunk, akkor olyan jó lenne kicsit ügyködni az udvaron és olyan jó lenne nem a szomszédot hallgatni, ahogy éppen a gyerekeivel üvölt.

Aztán véget ért a téli szünetünk és visszajöttünk Trolliába, újra benne vagyunk a mókuskerékben, de azóta is egyfolytában azt érezzük, hogy kell egy ház. Sokat filóztunk a nagyanyó-házon, de közben rájöttünk, hogy az 500 m2-es telek kicsi lenne, így tovább keresgéltünk.

Tegnap este láttuk, hogy a nagyanyó-ház hirdetése mellett ott piroslik az "Eladva" szöveg. Remélem, az új gazdái boldogok lesznek benne. Kíváncsian várjuk, hogyan alakul a házikó további sorsa.

A mi keresgélésünknek pedig ez lett az eredménye:

(Kép innen)
... folytatása következik ...

2012. június 10., vasárnap

Hirtelen mindenki nagyon olasz

A mai délután valahogy ideálisnak tűnt arra, hogy leengedjem a hűtőt. A háttérben csendesen szólt a tévé, Lehelke egy elcsent fültisztító pálcikával matatott valahol, én éppen nagyban küzdöttem a jéggel, amikor a szomszédos lakásokból hirtelen hangos tülkölésekre és "Góóól!" felkiáltásokra lettem figyelmes... Ja, ebé van. Nagy örömömre Kassai Viktor és csapata vezényelt, Spanyolország - Olaszország, az első gólt az olaszok lőtték.

Teljes autonómia ide, totális elszakadási törekvések oda, amikor foci vébé vagy ebé van, akkor hirtelen az összes troll ráébred arra, hogy ő végül is szegről-végről olasz és ilyenkor az olasz nemzeti válogatottra - amiben egy troll sem játszik - hirtelen nagggyon büszkék lesznek... persze szigorúan csak addig, amíg jól menetel a csapat. Kicsit gyomorforgató. Én az ilyen pálfordulásokkal nem nagyon tudok mit kezdeni.

A jelenlegi gazdasági és politikai világviszonyok tükrében nagyon örülnék neki, ha nem a németek vagy társaik nyernék meg ezt az ebét. Egy görög, spanyol vagy portugál első hely morálisan nem kicsit billentene annak a láthatatlan európai mérlegnek a nyelvén.

Egyáltalán nem értek a focihoz, de hajrá görögök és a többiek!

2012. június 4., hétfő

Consummatum est


(Padányi Viktor: 1920. június 4., előadja: Selmeczi Roland)

Padányi Viktor: 1920. június 4.

“E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban.

Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… És akkor megkondultak a harangok.
Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt:

“A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”,
 
és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elölünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott:

“Consummatum est”
 
Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.

Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt: 1920. június 4., péntek. ...”

2012. május 29., kedd

Újabb földrengés

Ma délelőtt 9 óra körül egy 5,8-as erősségű földrengés rázta meg Észak-Olaszországot, majd 13 óra előtt pár perccel egy 5,6-os utórengés következett... Eddig 16 halálos áldozat, rengeteg sebesült és nagyon sok ember van, akit még keresnek. Ugyanabban a régióban rengett a föld, mint ahol május 20-án. Az akkori földrengésben nagyon sok épület megsérült, ezek közül több az újabb rengéseket már nem bírta ki és összedőlt. A vonatközlekedés órákra leállt a környéken, csak a magasfeszültségű vezetékek átvizsgálása után indították újra. Sok intézményt evakuálni kellett, a Ferrari, a Lamborghini és a Ducati gyáraiban is abbahagyták a termelést. A nemzeti fociválogatott a Pármában megrendezésre kerülendő Olaszország-Luxemburg tesztmérkőzést lemondta.

Trolliában is érezhető volt a rengés, de szerencsére semmi komolyabb kár nem keletkezett, senki nem sérült meg. Ahhoz képest, hogy ez egy "földrengésbiztos terület", én rendesen megijedtem ismét. Ma egyébként szabadnaposak voltunk és így indult a nap... Remegett minden, mozgott a csillár. Lehelke megint megérezte a bajt. Éppen pihengetett, majd hirtelen felpattant az ágyról és kitágult pupillákkal forgatta a fejét jobbra-balra, aztán ijedten ránk nézett, de még mielőtt elspurizhatott volna, hál' Istennek véget is ért a remegés.

Egy geofizikus azt nyilatkozta, hogy a földrengéseket nem lehet előre jelezni és nem tudják megmondani azt sem, hogy az aktivitás folytatódik vagy abbamarad-e. Meg az is csak nézőpont kérdése, hogy ezt a mostanit a 20-dikai utórengésének tekintjük-e vagy egy önálló rengésnek. Az az egy viszont biztos: a Földközi-tenger térségében bekövetkező földrengések az Afrikai kontinens észak felé történő mozgásának következményei... most már ezt is tudjuk.

Félelmetes erők lépnek működésbe ilyenkor... a világvége kezdődhet így.

2012. május 20., vasárnap

A Föld az úr

Hajnalban rettentően hangos morajlásra ébredtünk, remegett az ágy alattunk, mozogtak a szekrények, az ablak és a redőny berezonált. Olyan volt, mintha a közvetlen közelünkben lett volna egy robbanássorozat. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Megnéztem hány óra is van... hajnali 04:05 volt, vasárnap. Először arra gondoltam, hogy az alagútépítésnél történhetett valami katasztrófa... - éppen alattunk fúrják keresztül a várost... egy elkerülő, tehermentesítő utat építenek, horribilis pénzmennyiségből, aminek a nagy részét persze az EU állja - ... az nem lehet, az építkezésen 7-nél előbb nem kezdenek el dolgozni, meg különben is, vasárnap?...

Aztán Maci felvilágosított, hogy ez bizony földrengés volt... nem is kicsi. Ááá hülyeség, gondoltam magamban, földrengés itt északon, a hegyekben? De ha jobban belegondolok, mi nem is a hegyekben lakunk, hanem egy hegyek által körbeölelt völgyben... A biztonság kedvéért felkeltem és megnéztem, hogy a szomszéd ház lakói vajon megindulnak-e az utcára... hát nem. Egyetlen egy nő volt csak ébren. A konyhaablaknál ült, bámult kifelé és szerintem akkor is, mint mindig, cigizett. Gondoltam, ha a helyiek nem mozdulnak, akkor olyan nagy baj nem lehet, úgyhogy próbáljak csak meg visszaaludni. Hirtelen átfutott a fejemen, hogy Úristen, Lehelkém mennyire fél az ismeretlen eredetű hangoktól... keresgéltem őnagyságát, de nem találtam meg. Rejtőzködésben csillagos ötös. Ebben a hatalmas, 38 négyzetméteres lakásban is el tud tűnni. Aztán meg eszembe jutott, hogy már éjfél körül sem láttam sehol...

Két óra múlva kelnem kellett. Nagyon fáradt voltam... hajnalban alig mertem visszaaludni, mert csak az járt a fejemben, hogy ha ez a félelmetes valami tényleg földrengés volt, akkor biztosan lesz utórengés is...

Kiderült, hogy valóban rengett a Föld. 5,9-es erősséggel, az epicentrum pedig Bolognától 35 kilométernyire, északra volt, a földfelszíntől 10 kilométernyi mélységben. 6 ember meghalt, legalább 50-en megsebesültek és komoly épületkárok keletkeztek történelmi jelentőségű épületekben is.


Délután 15:18-kor volt egy gyengébb utórezgés, amit Lehelke szintén jó előre  megérezhetett, mert akkor is szőrén-szálán eltűnt.

A papírszatyrok mellett, kedvenc helyei közé tartoznak például a cipős dobozok is... nincs az a doboz, amit ne rágna meg és amibe ne próbálna meg beleköltözni... mindig talál magának egy éppen ügyeletes kedvencet... olyankor azon fetreng meg napközben azon alszik,  (nem mintha nem lenne rendes fekhelye...)

Kakukktojás.
Ismerkedés a dobozzal.
Megrágta, beleköltözött és innentől kezdve az övé.
Egy másik alkalommal: az asztal sarkán nyitva maradt egy doboz.
Egy perc sem telt bele és Lehelke már benne is fészkelt.
Na de visszatérve a természet erejéhez: akaratlanul is az járt a fejemben egész nap, hogy semmi sem történik véletlenül és a Földet nem lehet büntetlenül kizsigerelni...

Aztán eszembe jutottak a föld alatt zajló részecskegyorsítós kutatások a szomszédban... nyilván nincs összefüggés.

Meg aztán az is eszembe jutott, hogy milyen nagy szerencse, hogy Olaszországban nincsenek atomerőművek és milyen kár, hogy máshol még vannak...

2012. május 9., szerda

Völgybe fel!

A városi zaj egy idő után egyszerűen megőrjít. Már nagyon hiányoztak a fák, a virágok, a bóklászás, az erdei csend... és az azt megtörő madárfütty, a faág reccsenése meg a víz csobogása és a föld illata.

Nem mentünk messzire, csak ide a közeli völgybe buszoztunk el, hogy megnézzük, milyen a horgászhelyzet az általunk tavaly felfedezett ultentali tónál.

Szép, tavaszias volt az idő, de érezhetően hűvösebb, mint lent a városban, úgyhogy egyáltalán nem bántam meg, hogy a hátizsákba beraktam még egy plusz pulcsit. A hegyekben jóval lassabban melegszik fel a levegő. Dél körül értünk oda a tóhoz. Vagy inkább a mederhez, amiből télen leeresztették a vizet.

Ha befejeződik a visszaduzzasztás, a kavicsos partból szinte semmi nem látszik majd ki.
Legény vagy leány a gáton.
Megint itt ettünk.
Az erdő mellettünk.
A tó mellett vezető erdei turistaút.
 
A páfrányok ébredése.
Az egyik kedvenc tavaszi hírnököm.
Ahol ez az erdei szamóca virágzik, ott lesz még sok másik is.
Ezt a lelőhelyet megjegyeztük magunknak.
A tó medrében futó patak most még jól kivehető.
Víz, víz tiszta víz.
Patakparton.
Ez a kis magánüzem ott áll az út mellett. Őrizetlenül.
Nálunk otthon az utolsó szálkáig elhordták volna már ...
... ezt pedig nagy valószínűséggel elvontatták volna.
Az elmaradhatatlan muskátli.
Barátságos, kíváncsi paripák.
Ez az okos haflingi kislány a villanypásztorra gondosan ügyelt,
miközben elvette a kerítésen kívülről tépett füvet
(ami bizonyára sokkal finomabb, mint a kerítésen belüli).
 

Design by Amanda @ Blogger Buster