"Itt egy rét a virágoké, egy a pillangók tanyája. Három réten patak siet, négyet lép a gólya lába. Ötödiken túl az erdő, erdő, ami nincs kivágva. Hatodikról tóka bámul föl az égi felhőnyájra. Hetediket domboldalon esti hűvös szellő járja. Változtasson életeden az Őrségnek hét csodája!"

____________________________________________________________________________________________________________

Hétrétország:

2011. április 25., hétfő

Egy régi húsvét délutánján

Nálunk a faluban régen az volt a szokás, hogy húsvét délutánján az öregebb muzsikosok házról-házra járták a falut. Egy-egy házba betérvén pedig zenéltek egyet. Ha pénzt nem is kaptak, a házigazda pincéjéből kisvártatva biztosan előkerült vagy egy demizson bor vagy egy üveg pálinka. A zenészek a muzsikaszó végeztével, a házi nedűt kortyolgatva jó egészséget és minden jót kívántak a ház népének.

Így volt ez azon a húsvét délutánon is. Emlékszem, nagyon szépen sütött a nap, papa, mama, tesóm meg én kint ültünk az udvaron a nyári konyha előtt. A mama ekkor már nagyon beteg volt. Csak ült a zöld hokedlijén, fogta a botját és mesélt nekünk a régi időkről. Én meg csak néztem a szép ráncait az arcán és a kezein és egyre csak összeszorult a szívem. Nem akartam, hogy ez legyen az utolsó húsvét délutánunk... mégis az lett.

És egyszer csak megjelentek a zenészek. Kissé becsiccsentve ugyan, de elkezdtek egy nótát játszani, aminek a szövegére sajnos már nem emlékszem, de valami olyasmiről szólt, hogy nem él már az anyám, aki megsiratna.
Olyan furcsa volt az egész... hirtelen semmi mást nem lehetett hallani, még a madarak csicsergését sem, csak ezt a két, kissé már spicces muzsikust.

A mama meg csak nézte őket. Láttam, hogy gondolatban már egészen máshol jár, könnybe lábadtak a szemei és csak annyit mondott: "Az én anyám sem él már..."

A nóta végeztével a papám gyorsan töltött a jóembereknek egy-egy stampedli pálinkát és gyorsan kikísérte őket a kapun.
Én meg nem tudtam, mit kezdjek a könnyeimmel, eszembe jutott apám is... és nagyon fájt.

Az utolsó csokinyuszi papírja, amit akkor húsvétra kaptam a mamáéktól
"Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják..."
(Wass Albert)

2011. április 24., vasárnap

A három nyuszi

Húsvét alkalmából három THUN nyuszival többen lettünk idén. Nagyon aranyosak, amolyan szerelem első látásra-féle volt.

Lehi és a nyuszik
Lehelke előtt természetesen semmi sem maradhat felfedezetlenül. Neki mindenképp látnia, szagolnia, éreznie kell mindent. A nyuszikat is leellenőrizte. A fészek közepébe élő rozmaringot tettem. Nemcsak azért, hogy feldobja egy kicsit, hanem azért is mert naivan azt gondoltam, hogy a számára ismeretlen, kissé intenzív illata miatt a macskusz messzire elkerüli majd. Hát, ez most nem jött össze. A "húsvéti fészket" napközben nem hagyhatjuk felügyelet nélkül az asztalon, mert Lehikém egyből ott terem és vadul rágcsálni kezdi a nyuszik alatt lévő fűszálakat.

2011. április 23., szombat

Több, mint egy szobor



Erre a töviskoszorús, bíborpalástos, Jézus szoborra évekkel ezelőtt, éppen akkor találtunk rá Trolliában, amikor nagyon kilátástalan volt körülöttünk minden és már végképp nem tudtuk, hogy mi lesz velünk.
Ám csodák csodájára hirtelen eltűntek a komor felhők, felragyogott a nap és az addig megoldhatatlannak tűnt problémáink szép sorjában megoldódtak.
A szobor a városunk  legforgalmasabb sétálóutcájáról nyíló kapualjban fentről tekint le az emberekre, de szerintem nagyon sokan nem is tudják, hogy létezik.

Nem hiszem, hogy bennünket pusztán a "sors" vagy a "véletlenek összjátéka" terelgetett az úton odáig, ahol most tartunk.

2011. április 13., szerda

Pityerszeri Húsvétváró

Ha már azt az életet élhetnénk, amit még nem, akkor 2011. április 23-át biztosan Pityerszeren töltenénk. Az Őrségi Nemzeti Park Igazgatósága ugyanis Pityerszeri Húsvétvárót szervez. (Részletes program: itt )

Szuper jó kis nap lesz, bárcsak mi is ott lehetnénk... Sajnos, jó pár évig mindez csak álom marad. De nem is baj... jól van ez így. Ha véget érnek egyszer ezek a munkával teli évek, sokkal jobban fogjuk majd becsülni mindazt, ami majd akkor megadatik.
Persze erről megint csak örökös nagy kedvencem szavai jutnak eszembe:
"Dolgozz, de ne nagyon sokat. Annyit éppen, amennyi kell ahhoz, hogy úgy élhess, ahogy kedvedre van."
(Wass Albert)

2011. április 11., hétfő

A Költészet Napja

Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én a Költészet Napját ünnepeljük. 

Magyar sajátosság ez (az UNESCO a Költészet Világnapjának március 21-ét választotta), mint ahogyan az is, hogy József Attilának meg kellett halnia ahhoz, hogy elismerjék munkásságát. Élete 1937. december 3-án ért véget a szárszói vasútállomáson.
Az iskolában nekünk azt tanították, hogy József Attila öngyilkos lett, mára azonban napvilágra kerültek olyan tények, amelyek ezt az állítás egy az egyben cáfolják. Kéri Edit: Hogyan történt József Attila halála? c. 2008-ban megjelent könyve részletesen feltárja az "öngyilkosság" körülményeit.

A kutyaszámba sem vett költő halálhíre akkoriban sok pályatársa, az akkori sajtó és nagy valószínűséggel az akkori rendszer számára sem volt több, mint egy szenzációs bulvárhír. Ám akik verseit addig nem vagy csak felületesen ismerték, halála kapcsán hirtelen rádöbbenhettek arra, hogy milyen nagyszerűt is alkotott ez az általuk eddig nem túl sokra tartott ember. Halála után, 1938-ban posztumusz verseskötetben adták ki műveit.  És természetesen a különféle posztumusz díjak sem maradtak el,  1938-ban Baumgarten-díjban, majd 1948-ban Kossuth-díjban részesítették.

Bár szerintem a legnagyobb elismerés, - vagy úgymond - elégtétel az, hogy ha máskor nem is, minden év április 11-én, a Költészet Napján, mindannyiunknak eszébe jut József Attila, a költő.

József Attila: Születésnapomra c. verse
a Csík Zenekar előadásában,
a 40 éves a Kaláka Ünnepi koncerten

2011. április 10., vasárnap

Jé, te meg milyen kis dagi vagy!

Mielőtt nekivágtunk az idei trolliai kalandozásunknak, Lehelkével jelenésünk volt az állatorvosnál. A szokásos program várt ránk: kombi-veszett oltás és útlevél-meghosszabbítás.

Nem tudom hol hallottam azt, hogy a macskáknak nincs hosszútávú memóriájuk... ezt biztos egy olyan ember találta ki, aki életében nem tartott még macskát. Határozottan cáfolnom kell ezt a megállapítást.
Lehinek történetesen remekül működik a memóriája rövid és hosszú távon egyaránt. Minden egyes alkalommal, amikor a szállítódoboza előkerül,  nagyon jól tudja, hogy ezután csak 2 dolog következhet: vagy buszozunk egyet és megbökik vagy pedig irdatlan hosszú utazás vár rá vadidegenek társaságában.
Természetesen mindkét eseményt "imádjuk" mindannyian. Ha végre veszünk egy autót, és nem leszünk rászorulva a buszra meg a trolltaxira, akkor talán elviselhetőbbé válnak majd számára és számunkra is ezek az utazások.

Új módszert kellett kifejlesztenünk Lehike szállítódobozba való becsempészésére, mert a korábbi elég fájdalmas volt... a számomra. Néha a kezem úgy nézett ki egy-egy harc után, hogy arról jobb nem is beszélni.
Ezúttal kissé lerövidült a folyamat. Az elmaradhatatlan lakáson belüli hajsza, majd az ezt követő bújócska is kimaradt. Helyette volt jól működő figyelemelterelő hadművelet és szépen előkészített terep. Egy percbe sem telt és a kisasszony már bent is figyelt a kipárnázott boxban.

Az állatorvosnál pedig nagyon hősiesen viselkedett. Amint beléptünk a rendelőbe és megérezte a számára csakis a szurit jelenthető kellemetlen szagokat, kissé megszeppenve befordult, felvette a süni alakzatot és meg sem moccant. Hálistennek minden közjáték nélkül sikerült beadni az oltásait.
A doktor úr kissé beletaposott ugyan a lelkivilágomba... Számítottam valami megjegyzésre Lehi súlyát illetően, de arra nem, hogy azt mondja majd: ennél kövérebb azért már ne legyen a macska. Semmivel sem volt ducibb, mint a legutolsó találkozásukkor, sőt!. Akkor a doki kedvesen elintézte annyival, hogy "Jé, te meg milyen kis dagi vagy!"  Akkor egy szóval sem mondott olyasmit, hogy fogyókúráznia kellene. Persze, tudom én is, hogy nem egy nádszálkisasszony, de ez azért elég csalóka, mivel hihetetlenül vastag a téli bundája... ez a mi optikai tunningunk.Jó, tudom: elfogult vagyok vele kapcsolatban.

Szóval amióta visszajöttünk, bőszen fogyókúrázunk és igyekszünk következetesek lenni. Lecseréltük az eledeleit olyanra, amit speciálisan az ivartalanított felnőtt nősténymacskák számara fejlesztettek ki és sokkal kisebb adagokat is kap, mint ezelőtt.
Ami pedig a legdrasztikusabb lehet számára: mostantól nincs jutalom macskaropi... pedig azt imádja... olyan neki, mintha valami drog lenne. Meg tud őrülni érte.
Remélem, minél előbb eléri az ideális alakját... bár őszintén szólva én el sem tudom őt képzelni vékonyabban, hiszen kölyök kora óta lóg az az édes, fényes, pihe-puha pocakja, amit annyira szeret tisztítgatni.

Pocak
Fogyókúra?Hm.
Majd...
...meglátjuk.
Dolce fare niente...
...édes semmittevés.

2011. április 6., szerda

Újabb kincseket szereztünk

Nem vagyok valami túl rutinos árverezős, de most hogy otthon voltunk, volt időm egy kicsit kutakodni. Úgy tűnik, jó időben  kerestem jó helyen. Két számunkra értékes darabbal gazdagodhatott a gyűjteményünk.

A már régóta keresett könyv, Tóth János: Az Őrségek népi építészete, amelyben rengeteg szép kép és  információ található, amiket remélhetőleg fel tudunk majd használni, ha egyszer elkezdünk építkezni.

A másik, egy réges-régi álmom, egy lábbal hajtható Singer varrógép.

Singer 66 varrógép az 1900-as évek elejéből
A varrógép a változatosság kedvéért (ugyanúgy, mint a tulipános ládák és a rokka is) Tolna megyéből  származik. Úgy látszik, Tolna megye nem ereszt.
A masinát az eredeti papírjaival, gyári kiegészítőkkel nagyon szép állapotban hoztuk el Hőgyészről. Természetesen az idő mellette sem haladt el nyomtalanul, de én ezt egy cseppet sem bánom. A rajta található kopások lehelnek belé életet.

A korábbi tulajdonosa elmesélte, hogy a nagymama három évvel ezelőtt még szorgalmasan varrt vele. Álmomban sem mertem remélni, hogy még mindig működik. Egy alaposabb tisztogatás után kicsit kételkedve ugyan, de befűztem a cérnát, a kerékre felhelyeztem a szíjat és elkezdtem taposni. És láss csodát: a próbaképp odahelyezett anyagon megjelentek az első öltésszemek. És nem is akármilyenek! Lehet, hogy kicsit elfogult vagyok a gépezettel, de ilyen egyenletesen szép varrást én ezelőtt más varrógéppel még egyszer sem tudtam készíteni. Persze a szálfeszességen egy kicsit kellett még állítani, de az eredmény lenyűgözött teljesen.

Természetesen a családi fővadász sem maradhatott ki a történetből. Amint megérkezett a varrógép, egyből ott termett és begyűjtötte a szagmintákat. Ez nagyjából egy óra hosszás procedúra volt. Imádom.

Lehelke szagmintát gyűjt

2011. április 4., hétfő

Szomorú vasárnap

Abban az évben vasárnapra esett április negyedik napja... szomorú, fájdalmas vasárnap volt. Én csak rettegve sejtettem, de a mama szerintem tudta, hogy aznap délután, amikor elbúcsúztunk egymástól, ő örökre elbúcsúzott...

2011. április 3., vasárnap

Nagy nap a mai :)

A világ legaranyosabb Egyévesének van ma a szülinapja.

 

Design by Amanda @ Blogger Buster